Valódi szükségleteink

Valódi szükségleteinkről                                       

Nemrégiben egy ismerősöm az emberek „celebek iránti szükségletéről” beszélt. Ezen igencsak elképedtem. Egész pontosan azon, hogy ezt valódi szükségletnek tartotta, illetve, hogy fel sem merült benne a valódi és hamis megkülönböztetésének lehetősége. A fogyasztói társadalom igyekszik összemosni a szükséglet fogalmát mindazzal, ami csak az ember eszébe juthat, sőt, ami még eszébe sem juthat – amíg meg nem mondják neki.

Helena Norberg-Hodge Ősi jövendők – Ladak tanulságai című könyve sok szempontból tölti be annak a bizonyos kályhának a szerepét, ahonnan mindig újra kezdhetjük, ha elvétettük a lépést. Azt a kiindulási pontot, ahonnan megláthatjuk problémáink valódi gyökereit.

„Ladak legfontosabb tanulsága a boldogságról szól” – vallja a szerző. A legtermészetesebb lenne, hogy minden fontos tanítás a boldogságról szóljon, ha rég el nem veszítettük volna eredeti perspektívánkat, egy olyan társadalomban, ahol a szülők fontosabbnak tartják gyerekeik jó megélhetését, a főnökök a profitot, az állam a hatalom gyakorlását – a sor a végtelenségig folytatható – a boldogságnál.

„Ha kiindulási pontunk a természet és az emberek tisztelete, a sokszínűség szinte elkerülhetetlen következménnyé válik. Ha azonban a technológia és a gazdasági szükségletek jelentik a kiindulást, akkor azzal kell szembesülnünk, ahol ma vagyunk – egy olyan fejlődési modellel, amely veszélyesen távol áll az emberek és a környezet valódi szükségleteitől, amit felülről kényszerítenek rájuk, mereven és kérlelhetetlenül.”

De tudható-e egyáltalán, mi teszi boldoggá az embert? Hisz manapság a liberalizmus jegyében azt susogja a világ a fülünkbe, hogy mindenkinek más a jó, úgysem lehet közös nevezőt találni.

Egyáltalán, mit gondolunk az emberi természetről? A kérdés sokkal fontosabb, mint amilyen jelentőséget általában kap. Minden meggyőződésünk mögött az emberi természetről alkotott képünk áll. „Mindig is lesz hadsereg, és börtön, és erőszakszervezetek – állította egy ismerősöm –, mert ilyen az emberi természet.” Egyre több „jó embert” ismerek, akik „embergyűlölőként” tekintenek magukra, holott csak azzal a minőséggel van bajuk, amelyben manapság a legtöbb ember él – és szenved.

Kiterjedt és hosszú utazásaim alatt az egész világon mindenhol – Kalkuttától Kaliforniáig, vagy Nógrád megye kis falvaiban – jószándékúnak és segítőkésznek találtam az embereket. Normális, emberi helyzetekben mindenki normális, jó érzésű ember lényként reagál. A gond az, hogy nem-normális világ vesz körül minket, nem-normális helyzetek sorát teremtve.

„A nyugati gondolkodás fő irányvonalának nagyjai, Adam Smithtől Freudig – ahogy a mai akadémikusok is -, hajlamosak arra, hogy az egész világra kiterjesszék azon tapasztalataikat, melyek csupán az ipari társadalomra vonatkoznak. Kimondva vagy kimondatlanul úgy kezelik az általuk vizsgált jellegzetességeket, mint az emberi természet megnyilvánulásait, nem, mint az ipari kultúra termékeit.”

Elképesztő nyomás nehezedik manapság az emberekre. Alapérzésünk a „nem elég”. Nem vagyunk elég jók, ügyesek, okosak, szépek, nem elég a pénz, sosincs időnk…

Már gyerekkorunkban másokhoz hasonlítanak bennünket, és folyton azt kérdik, mivé akarunk válni, amiből világosan megérthetjük a benne rejlő üzenetet: az, akik vagyunk, így ahogy, nem elfogadható. Meg kell küzdenünk azért, hogy „valakik” legyünk. Szülővárosom temetőjében az egyik sírfeliraton a név alatt ez áll: fásítási előadó. A család úgy érezte, e nélkül „senki” lett volna. Ladak hagyományos világában ezzel szemben nem voltak „celebek”; mindenkire odafigyeltek, mindenkit elfogadtak, mindenki „valaki” volt.

Boldogságunk első feltétele, hogy önmagunk lehessünk, amit csakis elfogadó közegben sajátíthatunk el és gyakorolhatunk.

Ma már az új tudományos kutatások is kezdik aláásni az önző, agresszív ember képét.

Joachim Bauer neurobiológus Az együttműködő ember című könyvében meglepő felfedezésről számol be. Azt már tudták, hogy az emberi agyban „motivációs központ” létezik, arra voltak hát kíváncsiak, hogy neurobiológiai szempontból tulajdonképpen mit „akarnak” a motivációs rendszerek, és milyen irányba kormányozzák az egyén viselkedését. Az eredmény mindenkit megdöbbentett. Kiderült, hogy „minden motiváció lényege az, hogy az emberek kölcsönösen elismerjék, értékeljék egymást, szeretetet és odafigyelést adjanak és kapjanak. Neurobiológiai szempontból az emberi természet alapvető tulajdonsága az együttműködés, a társas rezonancia.” A vizsgálatok szerint minden hétköznapi cél, amit az életben kitűzünk magunk elé, agyunk számára azzal nyeri el végső – többnyire nem tudatos – értelmét, hogy ezek révén valójában emberi kapcsolatokra törekszünk. „Az ember azon fáradozása, hogy személyként kezeljék, fontosságát tekintve még azt az ösztönt is megelőzi, amelyet önfenntartásnak szoktak nevezni.” A szerző végkövetkeztetése szerint az ember, természete szerint, „nem olyan társadalmi modellre született, amelyben harc és kiválasztás uralkodik”.

Egyre másra látnak napvilágot egy teljesen új emberképre, sőt, új világképre utaló tudományos felfedezések. Lynne McTaggart amerikai szerző jelentős részüket összegyűjtötte pszichológiától a kvantumfizikáig, és A kötés című könyvében be is mutatta. E világnézet középpontjában a kapcsolat áll, „egy olyan mély, mindent magába foglaló kötés, hogy többé már nem beszélhetünk egyértelmű demarkációs vonalról az egyik dolog vége és a másik kezdete között. A világ valójában nem egyéni cselekvéseken keresztül, hanem az egyének között lévő kapcsolat által működik”… „az embert arra tervezték, hogy akkor virágozzék és érjen el sikert, ha egy nagyobb egész részeként tevékenykedik. A kötés bizonyítja, hogy csakis akkor fejlődünk valójában, ha együttműködünk és mélyen kötődünk egymáshoz.”

Boldogságunk második alapfeltétele tehát a kötődés.

„Soha nem találkoztam emberekkel, akik érzelmileg annyira egészségesek és magabiztosak lettek volna, mint a ladakiak. Az ok természetesen igen komplex, életmódjukból és világnézetük egészéből fakad. Mégis, biztos vagyok abban, hogy a legfontosabb tényező: önmagukat egy nagyobb egység részeként fogják fel, elválaszthatatlanul kapcsolódnak másokhoz és a környezetükhöz… A ladakiak a földhöz tartoznak, amelyen élnek. Kötődnek hozzá intim napi kapcsolataik által, a közvetlen környezetükről, a változó évszakokról, a vidék szükségleteiről és korlátairól szerzett tudás révén. Tudatában vannak annak az élő kontextusnak, mely körülveszi őket. A nap, a hold és a csillagok ismerős ritmusra járnak, mely napi tevékenységeik ritmusát is meghatározza.

„Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember… csak mint a természet része és egésze, az együttműködő rendszerek keretén belül létezhet…. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért – ami tulajdonképpen az emberi minőség megszűnését jelenti” – írja Molnár Géza Ember és Természet c. könyvében.

A mi őseink is tudatában voltak ennek a kontextusnak. A kora Árpád-kori adományleveleinkből tudjuk, hogy földet, természeti javakat nem adományoztak, és pedig nem azért, mert a földnek semmi becse nem volt, hanem mert „fának, fűnek és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Az ember csak gazdája lehet.” – írja.

Ugyanilyen fontos, hogy a ladakiak kitágult önképe valahogyan összefügg az emberek közötti szoros kapcsolatokkal. A nagycsaládok és az intim közösségek jobb alapot szolgáltatnak az érett, kiegyensúlyozott személyiség kialakulásához. Az az egészséges társadalom, amelyik bátorítja a szoros társadalmi kapcsolatokat és a kölcsönös összefonódásokat, amely minden ember számára biztosítja a feltétlen érzelmi támogatás védőhálóját. Egy ilyen tápláló rendszerben az egyén eléggé biztonságban érzi magát ahhoz, hogy szabad, független személyiség legyen. Bármily ellentmondásosnak tűnik is, a ladakiakat érzelmileg sokkal kevésbé találtam függőnek, mint minket, az ipari társadalom tagjait.”

„A ladakiak elégedettsége abból az érzésből és a megértésből fakad, hogy az ember az élet áramlatának része, mellyel együtt mozog” – írja Helena.

Az ipari – fogyasztói civilizáció embere pedig az elkülönültségtől szenved, az egységből kiszakadva, egy ellenséges világban.

Az egységbe visszavezető út megtalálása természetesen egyéni vállalkozásként indul. Mégis, erőt adhat, ha tudjuk, hogy velünk egy időben milliók keresik ugyanazt az irányt. Ha tudjuk, hogy most „történelmileg” is eljött az ideje, hogy sokan irányítsuk lépteinket az egység felé. Mert: „Semminek nincs nagyobb ereje, mint egy elképzelésnek, amelynek eljött az ideje” – Victor Hugo.

„Valójában évezredek óta létező értékek újbóli felfedezéséről van szó – olyan értékekéről, melyek révén felismerhetjük az ember helyét a természet rendjében, és feloldhatatlan összekapcsolódásunkat a földdel és valamennyi élőlényével” – zárja mondandóját Helena.

Jó közérzetünknek azonban van még egy, első pillantásra talán meglepő feltétele: az emberi lépték. Hogy az ember átlássa és értse a környezetét, az életét alakító folyamatokat, és hatással lehessen rájuk.

„Valójában, minél több időt töltöttem Ladakban, annál jobban tudatára ébredtem, milyen fontos a lépték. Először csak a ladakiak állandó nevetését, valamint a düh és a stressz vallásukból fakadó hiányát akartam megérteni. Ezek kétségkívül fontos szerepet játszanak. Azonban fokozatosan ráébredtem, hogy a társadalomnak formát adó külső struktúrák, kivált a lépték, ugyanilyen fontosak. Ezek mély hatással vannak az egyénre, így hit- és értékrendszerük folyamatos megerősítést kap. … Mivel a falvak általában nem nagyobbak száz háznál, az élet léptéke lehetővé teszi, hogy az emberek közvetlenül tapasztalják, miként hatnak kölcsönösen egymásra. Átlátják és értik azokat a struktúrákat és hálózatokat melyeknek részei, látják cselekedeteik következményét, így kialakul bennük a felelősségérzet…

Az emberi lépték módot ad az adott helyzet kívánalmainak megfelelő spontán elhatározásra és cselekvésre. Nincs szükség merev törvénykezésre, ellenkezőleg: minden helyzet új megoldásokat hív életre.

Ladakban azt láttam, hogy az emberibb léptékű struktúrák támogatják a Földhöz fűződő, erős kötelékeket, az aktív, részvételi demokráciát, az erős és életképes közösségeket, az egészséges családokat, valamint egy kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb férfi-nő viszonyt. Mindamellett ezek a struktúrák teremtik meg biztonságérzetünket, amely az egyén jól-létének alapvető eleme, és paradox módon, végső soron ezek adnak teret az egyéni szabadságnak is.”

A lépték tehát önrendelkezésünket is meghatározza, ami szintén alapszükségletünk. Általában úgy gondolunk a demokráciára, mint ami „nem jó, de nincs jobb”, és jelen kereteinken belül keressük a jobb megoldást – csakhogy jelen kereteink semmiféle jó megoldásra nem adnak lehetőséget. Kinek is jutna eszébe, hogy nem a képviseleti demokráciával van baj, hanem az emberi léptékkel – természetesen a hibás kiindulóponton és a demokráciának nevezett színjáték működtetésének mögöttes okain túl.

Hogy a ladakiak számára mennyire természetes volt az önrendelkezés joga, a következő történet jól példázza: „Barátom, Yangskit Dolma szemeiben könnyeket láttam, amikor azt mondta: – Hallottam, hogy arrafelé sok bomba van. Ha visszamész az országodba, kérlek, mondd meg nekik, hogy hagyják ezt abba. Kérlek, mondd meg, hogy mi ezt nem akarjuk.”

Az ember szabadnak született, és csak alacsonyabb tudatszinteken viseli el az irányítást. Ahogy a magyar szellemi hagyományunkat bemutató Yotengrit írja: „Minden kakas úr a maga szemétdombján, ki-ki úr a saját mezsgyéjéig, saját kapuján belül, saját házában, saját bőrében. Senkinek nincs köze világod belsejéhez, neked sincs közöd mások életéhez, csak az IRGALOM útján van közöd, Istentől rendelt kötelességed. „Senki sem úr más testén, más lelkén, más érzésein” – tanítja.

A mi hagyatékunk, a büün vallás „az eddig ismert egyetlen etikai rendszer, mely az egyént nem veti alá a közösségnek. A közösség – ebben a felfogásban – egyének összessége. Táltosaink szerint egyik egyént a másikért feláldozni kollektív kannibalizmus.”

Civilizációnk sok ezer éve polgárjogra emelte a kollektív kannibalizmust. Szerencsére mindeközben az emberek tömegei a természetnek és saját természetüknek megfelelően közösségekben, elsősorban faluközösségekben éltek. Tehették, hisz – amint egy orosz szólás tartja – „az Ég magas és a cár messze van”. Manapság azonban a hatalomnak oly kiterjedt manipulációs hálózata van, hogy szinte senki sem menekülhet. Az egyetlen mód, hogy felülvizsgálja szocializációja minden „gyümölcsét”, és megpróbálja összhangba hozni belső világával mindazt, amiben „hisz”.

“Csak az az ember lehet szabad, akinek van bátorsága arra, hogy hiteles választások során át maga teremtse meg a maga világát. Aki nem vállalkozik erre, vagy kudarcot vall, azt leigázzák a mindennapi élet rutinjai.” – írja Hankiss Elemér, természetesen a mi, manipulált világunkban élő emberre értve.

Fenntarthatatlan kultúrában élünk. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy nem fog fennmaradni. Egy új világ küszöbén pedig nem árt tisztában lenni az ember valódi szükségleteivel.