Egyben látni

„Manapság egyre szűkülő perspektívából nézzük a világot, ami megakadályoz bennünket problémáink gyökerének feltárásában, vagyis: nem látjuk a fától az erdőt. A nyugati kultúra alapját a szakértők alkotják, akik egyre szűkebb területre specializálódva azonnali megoldásokat keresnek egy szélesebb látószög és a hosszabb távú gondolkodás terhére” – írja Helena az Ősi jövendőkben.

Bár úgy tűnik, a média és az oktatás – a hatalom leghatékonyabb eszközei – hatalmas információáradattal „szolgál”, valójában egyik sem támogatja, hogy összeálljon a kép. A hatalomnak nem gondolkodó, kreatív szabad emberekre van szüksége, hanem jól használható szakemberekre és kézben tartható tömegre. A gyerekeket ennek megfelelően nem alkotó, gazdag, teljes életre nevelik, hanem szófogadó, meggyötört és elbutított állampolgárokká. Átgondoltan.

Reformálgatjuk az oktatást, miközben maga az alapállása hamis. Önmagában keresünk rá megoldást, mintha külön kezelhető lenne haldokló ipari – fogyasztói kultúránktól. Mint Popper Tanár Úr „angliai példabeszéde”. – “Képzeljék el, hogy Angliában átállnak a jobbkéz-szabályra, de – kísérleti jelleggel – először csak a buszok.”

A dolgok külön kezelése oly annyira kulturálisan meghatározott, hogy még az észlelésünkben is mérhető. Tudományos kísérlettel bizonyították, hogy a nyugati ember egy fotó középponti témáját látja, a környezetet szinte észre sem veszi, míg a keleti ember a központi témát körülvevő környezetről éppúgy beszámol. Ez a fókuszált gondolkodásmód nagyon hatékony a problémamegoldásban, de gátolja a szintézis műveletét. A hatalomnak azonban nem érdeke, hogy az emberek egységben lássák a dolgokat. Rögtön szembetűnővé válna, hogy az általuk fenntartott világban az emberiség nagy része – a többség fizikai, a „kiváltságos kisebbség” pedig lelki értelemben – nyomorog, e mellett pusztul az élővilág, borulnak a Föld nagy rendszerei, s a fényes emberi tudat általános állapota mogyorónyi homály.

Mindezt valójában semmi sem indokolja.

A Föld bőségesen ellát minket – értünk van. Minden élőlény természetes alapállapota a jól-lét. A természetben – ha nem bántják – minden jól van, ahogy mi is azonnal a feltétel nélküli „jóság” állapotába kerülünk, ahogy egy pillanatra sikerül megfeledkeznünk életünk sztorijáról, és átadjuk magunkat – mondjuk – a szélnek. Az ember tud annyit, hogy tudományát és technológiáját az élet és egymás szolgálatába állítva bőséget teremthet valamennyiünk számára – a gyakorlat felől közelítők megnyugtatására. Ha pedig a lényeget szeretnénk megragadni: Az ember szabadon dönthet arról, mibe csatornázza lelki – szellemi – fizikai energiáit – a megvalósítást az egész Univerzum végzi. Bőségünknek csak a saját hitrendszerünk szab határt. A Föld nem büntetőtábor, hanem az evolúció továbbvágyását szolgáló kísérleti tér.

Miért pusztul hát az élet, ha virágozhatna is? A helyzet az, hogy a Földet „lenyúlta” a hatalom, ami úgy viselkedik, mint egy kezelhetetlen kamaszgyerek – tekintet nélkül a hosszabb távú következményekre – ami azt illeti: tekintet nélkül bárkire és bármire a saját érdekein kívül.

A túlnépesedés-humbug is egy ilyen rettenetes, kegyetlen elképzelés, ami egymás ellen uszítja az embereket, miközben mélyen hallgat arról, hogy nem a létszámunk, hanem az életmódunk az, ami fenntarthatatlan. Gandhi úgy fogalmazott: A Föld 20 milliárd ember szükségleteit is kielégítené – de nem a mohóságát.

Számtalan kutatás bizonyítja, hogy a nagy biodiverzitású kiskertek 3-5-ször annyi termést hoznak, mint a nagy monokultúrás ültetvények. Egy végtelen energiatengerben csücsülünk, ami ráadásul rendelkezésünkre is áll, megvan a technológia, és kiabálunk, hogy energiaválság van. Mindezeken felül a valódi erőforrás az ember, teremtő erővel bíró lény. Kérdés, hogy mit hisz – mert azt hozza létre.

A földi lét kétség kívül a rajta élő emberek tudatállapotát tükrözi. Talán törvényszerű, hogy át kellett esnünk az alacsonyabb tudatszintek sanyarúságain, hogy az embereknek évezredeken át vezetőkre volt szükségük, de ezek a vezetők megmámorosodtak a hatalomtól, és nagyon messzire kerültek attól, hogy az emberek érdekeit szolgálják. Talán még ez is törvényszerű, és feltétele annak, hogy keresni kezdjük, s végül megtaláljuk saját belső vezérlésünket – ami mindig összhangban áll a nagy egésszel.

Talán itt az idő, hogy visszavegyük az életünket.

Az ember legfontosabb társa az életben az a belső hang, amely soha nem szakadt el a Forrástól, amely végigvezeti egész életútján – ha tud róla, ha nem. Ennek eltagadása végső soron a legnyomósabb érv fogyasztói kultúránkkal szemben, bár a ma embere aligha van abban a helyzetben, hogy ez felmerüljön benne.

Rengeteg jószándék fut zátonyra, mert csak egy részekre szabdalt, zavaros, s eléggé lehangoló képet kapunk a világról. Valójában nem segítség, ha olyan célokra adakozunk, mint pl. egy indiai faluban nyugati mintára működő iskola felépítése, ami elszakítja a gyerekeket saját kultúrájuktól és erőforrásaiktól, hogy a rendszer parányi fogaskerekeivé – bár többnyire csak földönfutókká – tegye őket.

„Talán mert a fejlődést [a nyugati út erőltetését] nem annak fogják fel ami: átfogó, szisztematikus folyamatnak, ennek számos pusztító következményét is következetesen félreértve csupán „mellékterméknek” tekintik, ami valahogyan a dolgok természetes állapotából fakad. A fenntartható fejlődéssel foglalkozó irodalom java része nem bíbelődik közvetlenül a társadalmi és ökológiai pusztulás mögöttes okaival.”

Ladak példája megmutatta, hogy egy társadalom valamennyi alrendszere elválaszthatatlan egységet alkot. A nyugat hatására egész kultúrájuk pusztult el, hiszen az alapjukat alkotó világkép és alapvetések megváltoztak. Megmutatta azt is, hogy az ember személyes, társadalmi és környezeti jól-létének gyökerei ugyanoda nyúlnak; ahogy az élővilág pusztul, úgy pusztul az emberi minőség is.

„A felszínen egymástól mégoly függetlennek tűnő problémák is, mint az etnikai erőszak, az ivóvizek és a levegő elszennyezése, a családok és a kultúra szétesése, mind szoros kapcsolatban állnak egymással. Ha megértjük, hogy mindezek összefüggnek, kezdetben talán úgy érezzük, mindez elborít minket, ha azonban megtaláljuk kapcsolódási pontjukat, olyan eszközre teszünk szert, amellyel már sokkal hatásosabban küzdhetünk ellenük.”

„A bolygóra nehezedő, növekvő ökológiai zavarok egyértelműen megmutatták, hogy a természeti rendszerek mind kölcsönös összefüggésben állnak egymással, a legtöbb akadémiai testület ennek ellenére folytatja az egyre szűkebb területekre specializált kutatásokat. Valójában ez a redukcionista megközelítés az ipari kultúra gyengélkedésének egyik legmélyebben húzódó oka.”

A 90-es évek elején, mikor Indiában jártam, sokat mosolyogtam azon mennyire iparkodunk itthon Európába, hisz oly nyilvánvaló volt, hogy eddig is európaiak voltunk. Egy igazán másfajta kultúra megtapasztalásának fényében az addig jelentősnek tartott különbségek elhalványulnak, az azonosságok pedig jobban kirajzolódnak. Ahogy Helena írja:

„A nagymértékű környezetpusztítás, az infláció, és a munkanélküliség mind egy gazdasági-technológiai dinamika következményei, amely teljesen független a politikai „jobb” vagy „bal” oldaltól. A világ alapjaiban véve egyetlen fejlődési modellt tapasztal meg, egy bizonyos tudomány- és technológiatípus alapján. Az ennek következményeként megjelenő specializálódás és centralizálódás az élet olyan drámai átalakulásához vezetett, amely teljesen elfedi és felülírja a kapitalizmus és kommunizmus között fennállt különbségeket.”

A puszta tény, hogy az emberek pártok és programok, ígéretek és csalódások közt bolyonganak, elárulja, milyen végtelen parányira szűkült nézőpontot erőltet a hatalom. Civilizációnk valódi kiindulási pontját, az elkülönültséget, és az ebből fakadó „értékeket”: mohóságot, biztonságot, kényelmet, győzni akarást (Lásd: Alapvetések) szemügyre véve láthatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben már szinte az egész világot meghódították. Működési módja: a nagyok szabálymentesítése, a kicsik nyomorgatása úgyszintén általános. Eszközei, a standardizálás és uniformizálás jó úton vannak afelé, hogy alaktalan, szürke masszává gyúrják az emberiség oly varázslatosan sokszínű kultúráját. Ahogy élővilágunk pusztul, úgy pusztulnak emberi minőségeink is.

„A további társadalmi és környezeti pusztulás megakadályozása érdekében életbevágó, hogy az egyre szűkebb és specializáltabb perspektívát mihamarabb felváltsa egy tágabb látókörű, rendszerszerű szemlélet, mely kiragadott jelenségek helyett kapcsolatokat és kontextusokat vesz figyelembe.”

„Világszerte, az élet minden területén a pszichológiától a fizikáig, a földműveléstől a családi konyhákig, egyre inkább tudatában vagyunk annak, hogy az élet valamennyi formája összetartozik, és kapcsolatban áll az élet összes többi formájával. Új mozgalmak vannak keletkezőben, melyek egy emberibb léptékű élet megvalósítására kötelezik el magukat, aminek feminin és spirituális értékek is részét alkotják.”

„… egy fenntartható egyensúly felé kell fordulnunk; egyensúlyt kell találnunk a város és a vidék, a férfiak és a nők, a kultúra és a természet között. Ladak segíthet utat mutatni nekünk, azon összefonódó erők mélyebb megértését nyújtva, melyek társadalmunkat formálják. Úgy vélem, e szélesebb perspektíva kulcsfontosságú lépés ahhoz, hogy meggyógyíthassuk önmagunkat és a bolygót.”